Szerelemnek tényleg el kell múlnia?

Nem lehet csak biokémiai alapon magyarázni a szerelmet, pedig sokan gondolják, hogy ez csupán ösztönös viselkedés, így felmentik magukat a felnőtt felelősség alól futó kapcsolataik idején, mondván „nem tehetek róla, ez csak a kémia”. A szerelem kezdetben valóban rózsaszín köd és repkedő pillangók a gyomrunkban. Mint a kokain, úgy tesz függővé a szerelem, szívjuk, ízleljük, szagoljuk egymást, telhetetlenül, újabb és újabb szerelemőrület adagért esdekelve. Érdekes tény azonban, hogy a tartós kapcsolatok nem épülhetnek ilyen fokú eszeveszett szenvedélyre. A szerelemfüggő ember a tűz lanyhulásával úgy viselkedik, mint egy gyermek, ha elmúlik a karácsony. Hol a csillogás? Hol az izgalom, a várakozás öröme? Hol van a perzselő tűz a kapcsolatunkból?

Kiüresedést éreznek, magányt és végtelen unalmat a szerelmi semmittevésben. Szomorúan állapítják meg, már nem működik a kémia. De kár az effajta párkapcsolatokért! Mert sajnos a sorsuk valóban az elhidegülés, főleg ha ideiglenes tűzgyújtás gyanánt egy harmadik segítségét vesszük igénybe, ez csupán katalizátor a kapcsolat kihűlésének kémiai folyamatára.

Érzelmi fogyatékos világunkban fontos örömforrássá vált a szerelem, miközben azt hisszük, felnőttként vagyunk jelen benne. Pedig a szerelmes ember érzései inkább egy csecsemőére hasonlítanak, ahogy a csecsemő az anyjával, mi a szerelmünkkel akarunk eggyé válni, szimbiózist megélni, lehetőleg azonnal és örökre. Kizárjuk a külvilágot, az örök ölelésben csak mi ketten akarunk létezni. Idővel, ahogy anyának és gyermekének, nekünk is meg kell találnunk a megfelelő távolságot, és a választ: Ki vagyok én, és ki vagy te? A lángolás idején tudjuk, hogy szerelmünk kitalálja a gondolatainkat, vágyainkat, majd később magunknak kell megfogalmaznunk azokat, és már csak közös munkával kialakított élményekkel, egymásra figyeléssel, kölcsönös megerősítésekkel hozható létre a teljesség. Távolodunk, majd leválunk egymásról, de nem elválunk egymástól, ez fontos különbség. Sokan próbálták már feltárni a titkot, meddig is tart igazán a szenvedélyes szerelem. Rossz hír, de maximum kettő-négy évig, és gyakran sokkal rövidebb ideig, ezután egy sokkal mélyebb, valami sokkal magasztosabb és intimebb zónában utazunk ketten, ahol felbecsülhetetlennek tartjuk az elköteleződés biztonságát. Félszavakból és egyetlen nézésből tudjuk, mit gondol a másik. A szenvedélykapcsolatot felváltja a társszerelem, a szerelem élvezete mellett együtt létezünk, dolgozunk, gyereket nevelünk, ellátjuk feladatainkat, hiszen nem élhetünk örökké a szenvedélyszerelem lángoló, idilli állapotában. A társszerelem magában foglalja a teljes elköteleződést, intimitást és a szenvedélyt. Amikor ide eljutunk, már nem a szerelembe és idealizált képzeteinkbe vagyunk szerelmesek, hanem egy igazi, valóban jóban-rosszban mellettünk álló társba.Önismeretünk fejlődésével rájövünk, mit is kerestünk a másikban, majd kialakul a bizalommagunkban, a másikban, és már nem szerepeket játszunk. Nincsenek titkok, tabuk, őszintén tudunk beszélni hibáinkról, fájdalmainkról, félelmeinkről, szorongásainkról, de ugyanígy örömeinkről is.

A döntés megszületett bennem, hozzád hű leszek. innentől kezdve hagyom, hogy formálj engem és egymás közelségében folyamatosan csiszolódjunk. A csiszolódás nem egyenlő azzal, hogy valakit a saját képemre formálok. A társamat nem tekintetem élettelen fabábúnak, akin időnként faragok egyet, és addig farigcsálom a személyiségét és a külsejét, amíg el nem éri a nekem tetsző normát. Ez súlyos zavarokat idéz elő a másik önértékelésében, a túlzott dominanciától egy idő után menekülni kell, egy ilyen kapcsolatban képtelenség kiteljesedni. Lehet-e a társam a legjobb barátom? Feltétlenül. A hajnalig tartó őszinte beszélgetések, a közös megoldáskeresés még közelebb visz egymáshoz. A társam nemcsak a színes, csillogó, tetszetős oldalát mutatja nekem, hanem ismerem, megosztotta velem az élete könyvét, hagyta, hogy beleolvassak, engedte, hogy a legsötétebbet, a legrosszabbat is megismerjem róla, egymás szövetségesei lettünk. Könnyű, és egyáltalán nem kihívás egy tökéletes, problémamentes, konfliktus-steril kapcsolatban megtalálni a vélt boldogságot. Ez csak hamis imitáció. Az igaz szerelemnek néha szüksége van emelkedésre és bukásra, meg kell élnie mélységeket és magasságokat, ahhoz, hogy viszonyítási alapot szerezzen. Igen, az igaz szerelemnek szüksége van ilyen típusú vérátömlesztésre, frissítésre, hogy új erőre kaphasson. Az igaz szerelem nem oldalog el egykönnyen, nem menekül, és nem csomagol, ha a napok hétköznapian egyhangúak. Különleges, és folyamatosan változtatja színeit, ha mi úgy akarjuk, különböző ízek tombolnak benne, mégis csodás harmóniában egymással, mert milyen unalmas lenne, az állandó egyhangú, íz, szín és forma.
A szerelemnek nem kell elmúlnia. Nem testünkre szórt feromon-permet, ami ha elpárolog, oda a vonzalom. Azt mondhatjuk, szerelem inkább alkalmazkodik, velünk együtt fejlődik és változik. Ünnepiből időnként hétköznapivá válik, de újra és újra ünneppé tehető.

Az igaz szerelemnek néha szüksége van emelkedésre és bukásra, meg kell élnie mélységeket és magasságokat, ahhoz, hogy viszonyítási alapot szerezzen.